A(z amerikai) sorozatokban általában jönnek-mennek a karakterek – a forgatókönyvírók úgy játszanak a szereplők életével, mint mások a sakkfigurákkal. Viszont nagyon ritkán az is megtörténik, hogy az élet írja át a történetet és az összeszokott stábnak szembe kell néznie egy-egy megrázó veszteséggel. Elveszíteni egy munkatársat – a sok éve alatt óhatatlanul érzelmileg összenőtt csapatnak – az egész stábot megviseli. Az NCIS: Los Angeles stábja tavaly búcsúzott el egyik legfontosabb tagjától, ikonikus színészétől, az Owen Grangert alakító Miguel Ferrertől. A tragédiát a mai napig nem sikerült teljesen feldolgoznia a szereplőknek. Daniela Ruah-val, a sorozat női főszereplőjével az elvesztés körülményeiről, a sorozatot érintő változásokról és a civil életben édesanyaként teljesítő színésznő hétköznapjairól beszélgettünk.
Az NCIS: Los Angeles a statisztikák szerint a világ legsikeresebb sorozata. Gyanítom, hogy az elmúlt kilenc évben családdá kovácsolódott a stáb…
Ó, igen! Egy nagy családdá! Sokan közülünk megházasodtak, gyerekeink születtek, a sorozat kezdete óta megvettük az első házunkat… Tudod, zajlott az élet a forgatás évei alatt: válások, házasságkötések, születések, halálozások… Kilenc év az kilenc év! Gondolj csak bele, hogy veled mi minden történt az elmúlt kilenc évben! (nevet) Én éppen 25. évemet töltöttem be a kezdetekkor és most 34 éves vagyok. Ez már egy egész más szintje a felnőttkornak és a felelőségvállalásnak.
Most kezdik vetíteni a kilencedik évadot világszerte, de ti már túl vagytok a forgatásokon. Mesélj valamit a következő évadról, hogyan változik a sorozat dinamikája ebben a szezonban?
Néhány szereplőtől elbúcsúztunk, de bekerült pár új arc is. Szóval határozottan megváltozott az egész stáb dinamikája és energiája. Miguel halálával nyilvánvalóan Grangers is eltűnt a sorozatból… Nate is hiányzik. Tehát két szereplő már nincs, viszont van két új arc, akit a közönség megismer majd. Úgy érzem, most így egyensúlyban vagyunk, izgalmas lesz a nézőknek számára is, hogy ezt az új helyzetet adoptálják.
Milyen volt visszatérni a forgatások hétköznapjaiba azután, hogy Miguel elhunyt?
Jaj, hát… az… furcsa volt. Minden új epizód forgatása előtt olvasópróbát tartottunk, de Miguel nem vett részt minden nap ezeken az alkalmakon. Később, amikor már nem élt, néha olyan érzésem volt, hogy „Ó, Miguel ma szabadnapos’. Aztán eszembe jutott, hogy nem. Ő tényleg elment. Tudod, azok alatt az olvasópróbák alatt mindenkinek megvolt a saját helye, kilenc éven át ugyanott ültünk. Mindannyian ott voltunk az asztal körül és a vendégszínészek a külső körben foglaltak helyet. És látni Miguel helyét üresen… na az.. az volt az igazi fekete leves. Az volt a legnehezebb rész. Ó, Istenem… (A beszélgetésnek ezen a pontján Daniela könnyezni kezd.) Egy napon kaptunk egy kör e-mailt Scott Gemmill producertől. Már nem emlékszem pontosan arra, hogy mi állt benne, de tudom, hogy azt írta, valami következik… Mindannyian Miguelnek írtunk… Éjjel kettő vagy három óra lehetett és ő válaszolt nekünk: „Oda megyek, ahová vezetsz.” És amikor másnap reggel felébredtünk, akkor szembesültünk vele, hogy meghalt. Mielőtt elment, mindannyiunknak küldött választ… Elnézést, de erről még mindig nem bírok könnyek nélkül beszélni…
Sajnálom, hogy felhoztam a témát…
Nem, nem! Semmi baj! Mindannyian nagyon szerettük őt.
És hogyan emlékszel vissza rá?
Csodálatos ember volt. Nem csak az állandó munkája – az NCIS: Los Angelesben – tette őt emlékezetessé, hanem a Paramounth Szíházbeli léte is. Ez a férfi Hollywoodban született és ott is nőtt fel. Mindent megkapott Hollywoodtól, amit lehetett, de ő volt a legkevésbé Hollywood-i ember, akivel valaha is találkoztam. Úgy nőtt fel, hogy Gershwin járt hozzájuk vacsorázni! És közben egy rendkívül szerény ember volt, aki nem állhatta a megkülönböztetett figyelmet. Mikor csoportos interjún vettünk részt, Miguel mindig hátratolta a székét és csak rövid válaszokat adott. Tudod, mindannyian megismertük egymás családját is a kilenc évnyi közös munka alatt, ezért tudom, hogy Miguel nagyszerű apa is volt.
Beszéljünk egy kicsit a te karakteredről, Kensiről. Milyen új kihívások vannak a személyiségében számodra? Mi fog vele történni a következő évadban?
Nos, az évad első epizódját holnap vetítik az Egyesült Államokban… Kensire egy öngyilkos küldetés vár. Vagyis nem. Mivel – ahogy látod még itt vagyok ezen az interjún – ez azért sokat elmond a következő évadról… (nevet) Az azért nem lenne túl realisztikus, hogy ha megpróbálnám tettetni, hogy Kensi talán meghal… (Nevet) Szóval, ki fog belőle jönni… Egy csapat katonával együtt megy át ezen a küldetésen, akik egy titkos nukleáris rakétaindító bázison dolgoznak. Két ember tudja beilleszteni a kódokat és van is rá elég emberük, hogy az egész megtörténjen. A történet szerint tíz évvel ezelőtt az egyik férfival találkozgatott Kensi és ezért titkos körülmények közt behívják és azt mondják neki, hogy neki kell beszélnie ezzel a férfival. Kensi tiltakozik, mert úgy gondolja, ’Semmi közöm hozzá – tíz éve randiztunk pár hónapig, de semmit nem tudok ezzel az emberrel kezdeni.’ Szóval igazából ez nem az NSIC: ügyekről szól, hanem a Kensi személyes dolgáról. Közben fizikailag kell megtennie valamit, és tényleg teljesen magára kell vállalnia a küldetést, ahhoz, hogy mindannyiukat kivigye. Ő az egyetlen, aki megoldást adhat. Egy 18 hüvelykes csatornán kell átmásznia, hogy eljusson a srácokhoz, mert felrobbantottak valami mást is. Kenzie felhívja előtte telefonon Deeks-et, alapvetően azért, hogy elbúcsúzzon tőle, mert tudja, hogy ezt nem fogja élve megúszni. Deeks könyörög neki, hogy ne menjen bele, majd valaki más feláldozza magát. Kensi viszont azt mondja, nem, ezt nekem kell megcsinálni. „ Én itt vagyok, senki más nem fér be a lyukba, taktikailag képzetten, és embereket tudok megmenteni.” Az a telefonhívás … Nem tudom … Ha láttad a promóciós videót, akkor körülbelül tudod, hogy miről beszélek… Nagyon kemény. Igazán szívfacsaró epizód.
Szerinted most, hogy Amerikában ennyi erőszakos esemény történik, a forgatókönyvírók is kicsit mélyebbre ásnak a karakterekben és a sorozatot is inkább a valósághoz közelítik? Úgy értem, itt ez a sok ámokfutás, a Las Vegas-i és texasi lövöldözés, most a floridai iskolai mészárlás, ami nagy port kavart Amerika-szerte.
Nos, el kell mondanom neked, hogy bizony volt pár alkalom az elmúlt években, amikor egy-egy epizódot vissza kellett tartani és másik héten vetítették, mert túl közel lett volna egy valóságos eseményhez. Nem akarjuk az emberek érzelmeit próbára tenni… Szeretnénk annyira tiszteletben tartani, amennyire lehet. Tudod, ezekben a sorozatokban a ’jó fiúk mindig győznek’. De sajnos ez nem mindig történik így a valóságban. Azt hiszem az emberek azért szeretik nézni ezeket a sorozatokat, mert megenged egy kis kiszállást a rossz dolgokból: történnek rossz dolgok, de tudjuk, hogy majd jönnek a jófiúk és mindent megoldanak.
Mit gondolsz, hogyan reagálnál, mit tennél egy valódi, éles helyzetben? Nagyon régóta dolgozol a sorozatban, talán tanultál valamit… valamilyen túlélési technikát például…
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom, hogy van-e rá helyes válasz. Amit el tudok mondani, hogy amióta ebben a sorozatban forgatok, sokkal erősebb hajlamom van a védekezésre, kifejezetten mióta gyerekeim vannak. Sokkal jobban figyelek a környezetemre. De nem azért, mert ál-ügynökként tanultam valamit, hanem azért mert szülő lettem. Van egy tizenhat hónapos és egy 3 éves gyermekem. Tudod, ha még tudják is, hogy az úttesten szét kell nézni, az akkor sem jelent semmit, ha az elguruló labdára koncentrálnak. De visszatérve a kérdésedre, nem tudom, hogy hogyan reagálnék. Azt hiszem, a helyzethez képest nyugodt maradnék, valós helyzetekben sem szoktam pánikolni. Azt hiszem igyekeznék felfedezni, hogy honnan jön a támadás, talán futnék, talán lehasalnék, nem tudom… A helyzettől függne.
Milyen a kapcsolatod a közösségi médiával? Ahogy néztem, igen aktívan használod…
Azt hiszem és ahogy már sok esetben láttuk, a közösségi média rengeteg kárt tud okozni. De azt gondolom, hogy ha jól használjuk, akkor tulajdonképpen előnyünkre válhat. Például, ha valami karitatív dolgot szeretnél létrehozni, akkor itt van ez a nagy platform, ahol garantáltan nagy tömegekhez juthatsz el. Én próbálom a közösségi oldalaimat pozitív célokra használni. Szerencsére sosem voltam olyan helyzetben, hogy valaki képeket szedjen le a gépemről… Bizonyára elég óvatos is vagyok, hogy ne készüljenek rólam olyan képek… Úgy értem, nem kritizálni, akarom, akikről készül… tudod… ez az ő magánügyük… Másrészt a gyerekeim arcát sosem mutatom. Van férjem, két gyermekem. Ez az állandó fejezete az életemnek. Ők az én hajóm. Minden más víz alattam, mozog és változásban, ahogy a munka is. Szóval néha nem bánok egy kis betekintést a hajómba. Megmutatni kicsit az emberi oldalt…
Igen… az anyaság élményét is megosztottad a terhességtől kezdve…
Ó, igen! Abszolút! És a farfekvéses szülést is! A kislányom farfekvésű volt és a szüléshez közeledve eldöntöttem, hogy ennek ellenére természetes úton szeretnék szülni. Gyógyszereket sem kaptam és nem végeztek császármetszést sem rajtam. Tudod, itt Amerikában, próbálják lényegében felszámolni a természetes szülés lehetőségét: ha a gyermek farfekvéses. mindenképp bele kell menned a császárba. Megértettem a kockázatokat… de kockázatok a mindkét esetben vannak. És ezt kiraktam. Azért csináltam, hogy megmutassam az embereknek, hogy „talán meg kéne hagynunk a nőknek a választás lehetőségét. Tudod, a te tested, a te babád… Adjuk neked a döntés jogát.” Nem szeretem, hogy próbálják elvenni az emberektől a választás jogát. Szóval igen, posztolok az anyaságról és igen a közösségi média nagyon jó dolgokra is használható!
Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát az anyasággal?
Nagyon szerencsés vagyok, mert a fiam 2 és fél éves koráig jött velem a forgatásokra. Aztán bölcsibe járt. Aztán a kislányommal ugyanez a helyzet, szóval mindig sok időt tudunk velük tölteni. Együtt ebédelünk és van sokszor szabadidőm a jelenetek közt… Szerencsések vagyunk ezzel a sorozattal, mert általában hazaérünk vacsorára majdnem minden este és nem dolgozunk hétvégén. Azt hiszem átlagos családi életet élünk.
Vida Virág
