Varga Tibort a balatoni olvasmányélményei és balatoni nyaralásai hatására iratkozott be az akkor még főiskolaként működő bajai Vízgazdálkodási Karra. Persze nem minden úgy alakult az életében, ahogyan azt tervezte, de mindez csak megerősítette benne azt a hitet, milyen fontos az emberiség számára a víz. Az aranydiplomás vízügyi mérnök már fél évszázada San Diegóban él, de rendszeresen hazalátogat. Kalandos életéről mesélt nekünk.
A II. világháborúban is részt vett hajóskapitány, Hegedűs Hubert Dunán-tengeren című műve, a Balaton mellett töltött nyarak és szülővárosában, Szombathelyen a víztorony melletti Gyöngyös patakon való csónakázás keltették fel érdeklődését a víz iránt – idézte fel emlékeit lapunknak Varga Tibor, az ötven éve az Egyesült Államokban élő vízügyi mérnök. Mivel Szombathelyen nem volt alkalma a vízről tanulni, gépiparos szakközépiskolában végzett, és már ott elsajátította a műszaki rajz készítésének technikáját – emlékezett az aranydiplomás szakember, aki a Nemzeti Közszolgálati Egyetem bajai Víztudományi Karának jogelődjén, az akkor még a Budapesti Műszaki Egyetem főiskolaként működő Vízgazdálkodási Karán szerzett diplomát 1973-ban. Elmondta, hogy azért nem jelentkezett egyetemi képzésre, mert nem voltak túl jó jegyei, végül azonban a tíz legjobb felvételiző egyikének választották, és díjat is kapott. Kifejtette, hogy először a mezővizes képzést szerette volna elvégezni, de mivel a szennyvízkezelésre és a vízellátásra nagyobb volt az igény abban az időben, az ezzel foglalkozó csoportban kapott helyet. Sok minden nem úgyalakult az életében, ahogy tervezte, de igyekezett kihasználni a lehetőségeket, majd ráébredt arra is, hogy a víz és az azzal kapcsolatos hivatás az egész világon létfontosságú mind a személyes, mind a társadalmi fennmaradás szempontjából – jelentette ki.
Az egyetemen nem foglalkozott a politikával, de igyekezett segíteni társait egy-egyproblémás esetben, ezért felfigyeltek rá a KISZ-ben, és arra kérték, csatlakozzon – mondta Varga Tibor, aki saját bevallása szerint csak azért lépett be a szervezetbe, hogy az így könnyebben megszerezhető útlevéllel Nyugatra mehessen. Ebben szerepet játszott az is, hogy több helybeli fiatalról hallott, aki Jugoszlávián keresztül, vízi úton jutott el Olaszországba – tette hozzá. Kitért arra, hogy motorján egy barátjával már 1972-ben ellátogatott ahhoz a határ menti öbölhöz, amelyen keresztül át akartak szökni az olasz–jugoszláv határon. Társa nem akart várni a diploma megszerzéséig, és más útvonalat választott, ahol elfogták, és több napig volt börtönben, míg ő motorbalesetet szenvedett Rab szigetén, ám mivel egyikükre sem tudtak semmit rábizonyítani, így a hatóságok elengedték őket. Hozzátette: egy évvel később, az államvizsga után már egyedül tért vissza, és éjjel 1,5 kilométert úszott egy gumimatracon a csomagjával, hogy Jugoszláviából a tengeröblön átúszva elérje az olasz partokat.
Ezt a távot egyébként idén nyáron ismét megtette úgy, hogy egy osztrák barátja és a családja kísérte motorcsónakon, de így korántsem volt olyan izgalmas, mint ötven évvel ezelőtt – fogalmazott. A szökés után az olaszországi munkanélküliség miatt inkább Németországba szeretett volna eljutni, ezért Triesztben vett egy vonatjegyet Münchenbe – mesélte a mérnök, akit az olasz határellenőrök tovább engedtek, az osztrákok nem ellenőriztek, a németek viszont leszállítottak, és visszatoloncoltak Salzburgba, ahol ötvenegy napot töltött a fogdában több magyar társával együtt, akiket már korábban elfogtak. Felidézte azt is, hogy a börtönben éhségsztrájkba kezdett, amiről a diplomaátadója napján jelent meg cikk a helyi újságban. Úgy fogalmazott: nem félt, mert ismerte a saját korlátait, és az ottani orvossal is konzultált, az osztrák őrök pedig emberi módon bántak vele és rabtársaival, hoztak nekik gyümölcsöt és olvasnivalót, sőt, még németül is tanulhattak, és rendszeresen tornázhattak a cellájukban. Beszélt arról is, hogy szabadulása után még tíz napig volt karanténban, a traiskircheni menekülttáborból pedig végre értesítette a szüleit, akiknek nem szólt előre a szökéséről, mert a közeli osztrák határon gyakran történt tragédia. A családja azonban már kerestette a rendőrséggel, mivel két hónapja nem tudtak róla semmit – tette hozzá.
Ezután inkább Svédországba vagy Svájcba szeretett volna utazni, mert a vietnámi háború miatt kezdetben nem akart az Egyesült Államokba menni, de egy Amerikában élő barátjának a családja felajánlotta, hogy támogatják, a karitász pedig megelőlegezte a repülőjegy árát, így jutott el 1974 májusában New Yorkba – részletezte Varga Tibor, aki akkor még egyáltalán nem beszélt angolul. Mivel fontosnak tartotta, hogy minél hamarabb és minél jobban megtanulja a nyelvet, ezért szobát és nem lakást bérelt, ahol amerikai volt a házigazda, akivel minden nap tudott gyakorolni – emelte ki. Beszámolt arról is, hogy először egy magyar tulajdonú forgácsoló üzemben dolgozott, ahol a középiskolában megszerzett tudását hasznosította, és az első Amerikában élő barátnője is Szombathelyről származott. Elmondta, hogy New Yorkból Los Angelesbe – ahova egy, a menekülttáborban megismert barátja hívta – költözött. Ott egy kivándorolt magyar szemorvos segítette, illetve egy ott született, magyar származású mérnök ajánlotta be az ottani víz- és elektromos művekhez, amely részt vett a munkanélküliek és a menekültek megsegítésére indított kormányprogramban – emelte ki.
Az akkor még nem a szakmájában dolgozó mérnök 1977-ben elnyert egy hathetes ösztöndíjat egy ausztriai nyári egyetemre, majd visszatérése után San Diegóba költözött, ahol három nap múlva kapott egy rajzolói állást egy építőmérnöki cégnél. Három évig a magánszektorban, majd két évig San Diego megyénél, végül 30 évig San Diego városának dolgozott. Feladatai közé tartozott egyebek mellett a csatornák kapacitásának meghatározása, a lakótelepek és lakóparkok vízhálózatának tervezése, felújítása és bővítése, de a víztisztító művek üzemeltetésében és a gátak felügyeletében, illetve vizsgálatánál is irányító szerepet töltött be – részletezte.
Mivel San Diego félsivatagos területen található, és fontos a vízellátás biztosítása, felkérték Kalifornia vízhelyzetének elemzésére, amiről előadást is tartott a San Diegó-i egyetemen – idézte fel Varga Tibor. Hangsúlyozta: ennek hatására a környezetvédelmi szempontokat figyelembe véve több víztározót is építettek vagy bővítettek a régióban, és kezdeményezték a felszíni, valamint a talajvíz szabályozását.
A mérnökök munkája az elméletre épül, amelyet meg kell tanulni, de mindent az adott hely sajátosságainak és a víz minőségének figyelembevételével kell megtervezni – mutatott rá a szakember. Felhívta a figyelmet arra, hogy az életben csak az lehet sikeres, aki felismeri a hiányosságait és a lehetőségeit is, hajlandó megvizsgálni és kipróbálni az új módszereket, illetve minden helyzetben kitartó. Szerinte a mérnökök számára ugyanolyan fontos a kitűnő kommunikációs készség és az emberierőforrás-menedzsment, mint a műszaki képzettség és a tapasztalat.
Az ötven éve az Egyesült Államokban élő szakember 2012 óta nyugdíjas, nős, három gyermeke van, és reméli, hogy hamarosan megérkeznek az unokák is. A szíve viszont rendszeresen visszahúzza Bajára, ahol még mindig otthon érzi magát, mert öt-tíz évente találkozik az évfolyamtársaival, most az aranydiplomáját is személyesen vette át. Magyarországra pedig majdnem minden évben hazalátogat, ezért soha nem volt honvágya.
A cikk a Bonum Publicum magazinban jelent meg.
Szerző: Szabó Réka Zsuzsanna
