A trianoni békediktátum 96. évfordulója alkalmából Debrecen önkormányzata megemlékezést és koszorúzást rendezett 2016. június 4-én, szombaton.
A Bem téren, Émile Guillaume Magyar fájdalom című szobránál Papp László polgármester mondott beszédet:
„1916. augusztus 28-án reggel 6 órakor, dobszó verte fel Csíkszereda reggeli csöndjét. A városi hatóság ezúton adta tudtul, hogy a románok a gyimesi szoroson át betörtek Csík vármegye területére. Miután a határközeli várost közvetlen veszély fenyegette, arra szólították fel a városlakókat, hogy a lehető leggyorsabban meneküljenek. A város apraja-nagyja kétségbeesve, minden javát és vagyonát hátrahagyva menekült. A kormány a mintegy 20 ezer menekülő számára Hajdú vármegyét, a csíkszeredaiak számára Debrecent jelölte ki ideiglenes tartózkodási helyül. Márk Endre debreceni polgármester irányításával a város polgárai példamutató gyorsasággal szervezték meg a csíkiek elhelyezését, élelmezését és iskoláztatását, akik csak több hónap után térhettek vissza otthonaikba. Akkor még kevesen sejthették, hogy ez valójában a végjáték első felvonása. Néhány hónap után a Monarchia hadserege a német császári haderő támogatásával kiverte az ellenséget az országból, kiverte az ellenséget Magyarország területéről és még ugyanebben az évben Bukarestben aláírták azt a szerződést, melyben a románok egyszer s mindenkorra lemondanak Erdélyre vonatkozó területi igényükről. Aztán négy évvel később az első világháborút lezáró tragikus béke felülírta ezt a megállapodást. Trianon következtében több mint félmillió magyar volt kénytelen elhagyni szülőfaluját, szülővárosát. Európa XX. századi történelmének ez volt az egyik első igazán nagy léptékű, nagy horderejű menekültdrámája. Arról nem is beszélve, hogy az elszakított területekről menekülni nem akaró, a szülőföldhöz ragaszkodó magyarok közül sokaknak, főként azoknak, akik nem akarták letenni a hűségesküt az új hatalomra, az internálás vagy a kivégzés jutott osztályrészül. Hol voltak akkor a híres wilsoni elvek? Hol volt az utódállamok által sokat hivatkozott etnikai önrendelkezési jog. Ez minden más nációt megilletett, csak bennünket, magyarokat nem?
A trianoni békediktátum égbekiáltó igazságtalanság volt. Különösen egy olyan országgal szemben, amelyet egy olyan háborúért büntettek, amely háború kirobbantását – tisztán előre látva a következményeket – az akkori magyar miniszterelnök, Tisza István ellenezte. A trianoni béke előkészítése során a magyar delegáció hiteles etnikai, néprajzi, történelmi kutatásokkal alátámasztott adatokkal érkezett a konferenciára. Mindent megtettek annak érdekében, hogy ha területi veszteség is éri Magyarországot, az legalább kövesse az etnikai határokat. Az európai nagyhatalmak vezetői azonban nem először és sajnos nem utoljára, vették semmibe az igaz szón, a reális tényeken alapuló magyar javaslatokat. Gróf Teleki Pál a Nemzetgyűlés előtt mindezt így foglalta össze: „Ez a békeszerződés egyike minden korok legrövidlátóbb és legvégzetesebb alkotásainak. Kötetekre menő bizonyító anyaggal bizonyítottuk ezt és azt hiszem, hogy a történelem ítélőszéke nem is adhat másnak igazat, mint nekünk. Ezekben a bizonyításokban soha sem léptük túl – azoknak módját nem követve, akik ellenünk áskálódnak – annak a keretét, amit a legszigorúbb kritika a legtudományosabb munkától megkívánhat.”
És mennyire igaza volt Telekinek. A versailles-i és párizsi békeszerződések által kreált államok egy része ma már a múlté. Szétesett Csehszlovákia és egy véres háború után elemeire hullott az egykori Jugoszlávia. Ha nincs Trianon, talán nincs Vukovár, nincs Srebrenica, nincs a 90-es évek értelmetlen délszláv vérontása. A legnagyobb vesztesek akkor is mi, magyarok lettünk.
Magyarország elvesztette területének több mint kétharmadát, népességének több mint a felét. A Felvidék és Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély és a Partium Romániához, a Délvidék a délszláv államhoz, Szepes és Árva vármegye egy része Lengyelországhoz került. És még a háború kirobbanásáért elsődleges felelősséget viselő Ausztria is Magyarország kárára gyarapodott. A trianoni diktátummal semmibe vették Magyarország történelmi szerepét, amelyet gróf Apponyi Albert így fogalmazott meg: „A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy oly államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatását tíz évszázadon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette…”
Száz évvel ezelőtt a csíki menekültek, majd Trianon miatt szülőföldjüket elhagyni kényszerülők befogadása, a mai ember számára egy dolgot mindenképpen üzen: a nemzeti összetartozás, a nemzeti szolidaritás mindenek előtt. Közös felelősségünk, hogy ne csak a múltba, hanem a jövőbe is tekintsünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy Trianon foglyai, Trianon rabjai legyünk. Határokat húzhattak közénk, korlátozhatták a kisebbségbe szorult magyarok jogait, újra és újra megpróbálhatták az asszimiláció ezerféle eszközével felszámolni határon túli közösségeinket, de a nemzet nyelvében, kultúrájában, szellemiségében egységes és oszthatatlan maradt. Mindezek alapján pedig azt üzenjük a jövendőnek, közel 100 évvel Trianon után, hogy soha, soha nem adjuk fel. Mi magyarok a Kárpát-medencében vagyunk otthon és felelősséget vállalunk egymásért. Anyaországi magyar az anyaországi magyarért, a határon túliakért és fordítva.
Így szól az Alaptörvény preambuluma: „Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét.”
Fontos, hogy akik a magyar nemzethez tartozónak érzik és vallják magukat, tudják, hogy számíthatnak egymásra, az anyaországra, bárhol éljenek is a világon. Mindannyiunknak kötelessége erősíteni az összetartozás érzését és segíteni a rászoruló határon túli közösségeinket. Jóleső érzéssel mondhatom, hogy Debrecen városa és polgárai a város súlyához, jelentőségéhez mérten vállalnak felelősséget a határon túli magyarságért, hiszen a város közgyűlése, debreceni vállalatok, de legfőképpen Debrecen polgárai jelentős összegű adománnyal segítik egy kárpátaljai kis falu, Salánk óvodájának bővítését.
Mi így támogatjuk a magyar jövő építését ott, ahol ma erre talán a legnagyobb szükség van. A kultúránk, nyelvünk és lelki kapcsolataink az államhatároknál nem állnak meg. Erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki testvéreink sokat küzdöttek, szenvedtek magyarságuk miatt, segítő törekvéseink sem mindig értek célba, de hiszem, hogy van erő a magyarságban ahhoz, hogy egymást támogatva megerősítsük magunkat határokon belül és kívül egyaránt. A határon túli nemzettársaink választójoga, az állampolgárság könnyített megadása véget vetett a Trianon által előidézett széttagoltságnak. 2011 óta nem csak lelki-szellemi, hanem közjogi értelemben is egységes a magyar nemzet.
Ma tehát, tisztelt emlékezők, nem csak egy tragikus történelmi eseményre emlékezünk, hanem arra, hogy is bármit is akartak Magyarországgal tenni a világ urai 1920-ban, az nem teljesült. A magyarság gerincét megroppantani, nemzetünk egységét megtörni nem sikerült. Az emlékezés mellett tehát tisztelegjünk a nemzet összetartozásának szándéka és mindazok előtt, akik tettek ezért. Amit Magyarországtól földrajzi értelemben elvettek, az a szellemi Magyarországnak örökre része marad. Ez ad reményt arra, hogy erősödjön a magyarság szerte a világon, hogy erős oktatási, kulturális és gazdasági együttműködésekkel adjunk perspektívát a határon túli magyaroknak, hogy szülőföldjükön maradva, magyarságukat megőrizve éljenek és boldoguljanak. Isten óvja és segítse nemzetünket határokon innen és határokon túl!”
Papp László beszédét követően „Legyen úgy, mint régen volt” címmel a Bakator zenekar és a Forgórózsa Táncegyüttes adott műsort, majd a városi és a megyei önkormányzat, civil és politikai, valamint rendvédelmi szervezetek képviselői helyezték el az emlékezés koszorúit Émile Guillaume Magyar fájdalom című szobránál.
Fotó: Miskolczi János
